Míg Tuxtlában melegünk volt, San Cristobalban fáztunk, mivel ez a város 2200 m magasan fekszik. Ez tipikusan olyan hely, amit Mexikóban pueblo mágicónak, azaz varázslatos városkának neveznek, mert elbűvölő atmoszférájával nagyon vonzó turista célpont. Az utcák, a házak, az építészeti stílus, a színek, az emberek mind egyfajta derűs, könnyed hangulatot árasztanak. A macskaköves utcákon sétálva modern és hagyományos éttermek és boltok között válogathat az ember, míg a környékbeli bennszülöttek az utcán kínálgatják portékáikat.

Sok európai telepedett meg San Cristobalban, és nyitottak üzletet itt. Én például kézműves lekvárt vásároltam egy francia férfitől, aki mexikói gyümölcsökből készít lekvárt és egyedi lucha librés designnal árulja őket. Én mamey-narancs, mangó-eper és citruskeverék ízűeket választottam, és nagyon jó palacsintát csináltam otthon utána.

Persze a bennszülöttektől is vásároltunk, például meleg pulóvereket, mert igencsak hűvös volt az este. 100 pesó volt egy pulóver, ami szerintem elég olcsó (kb. 1800 Ft). Persze táska, mágnes, öv, karkötők, sálak, minden kapható és még este 10-kor is kint voltak, a gyerekeik a hátukon egy sálba bugyolálva.

Ellátogattunk egy közeli kis faluba, San Juan Chamulába is. Soha nem volt még hasonló élményben részem, kicsit félelmetes volt az egész. Kezdődött azzal, hogy ránk szóltak, hogy nem szabad fényképezni, mert az ő hitviláguk szerint a lelküket bezárod a fényképbe, és ha észreveszik, összetörik a fényképeződet. Ez fokozottan érvényes volt a templomukban. A chamulák hite a kereszténység és a bennszülött hiedelmek érdekes ötvözete. A templomuk nem úgy néz ki, mint a szokásos keresztény templomok. Nincs oltár, keresztre feszített Jézus vagy padsorok. De szentek szobrai sorakoznak végig a fal mellett. Az imádkozók a padlón térdelve fohászkodnak, gyónni pedig tükrökben lehet, mert ők abban hisznek, hogy az ember saját magának nem hazudik, így csak magának tud őszintén gyónni. Pont húsvétkor voltunk ott, tele volt a templom imádkozó falubeliekkel, füstölőkkel és egy furcsa tisztító italt osztogattak, ami kamillából, rózsasziromból és még valamiből készített „tea” volt, amit nagy hordókban kevertek.

Az idősebb asszonyok egy csoportban virrasztottak, imádkoztak a földön ülve. Sokan mezítláb voltak. A fekete birkaszőrme szoknya nélkül szinte nem is lehetett nőt látni. Az ingük is egyfajta népi viselet volt. Ezzel szemben a férfiak egészen modern ruhát hordtak, farmert, cipőt, inget, bőrdzsekit Néhány férfit lehetett látni fehér vagy fekete birkaszőrme zekében. Elmagyarázták nekünk, hogy ők a rend őrei, a helyi hatóság. Ők törik össze a kamerádat, ha rajtakapnak, hogy filmezel. Az idegenvezetőnk azt is elmondta, hogy a házasság intézménye nem létezik náluk, úgynevezett vadházasságban élnek az emberek és a hűtlenség az egyik legnagyobb bűn. A chamulák nyelve a tzotzil, és a maják leszármazottainak vallják magukat. A legtöbbjük nem is beszél spanyolul, vagy csak nagyon keveset. Nem bíznak a modern orvoslásban, még mindig gyógynövényekkel, saját készítményeikkel kezelik betegjeiket, és hisznek az áldozati felajánlásban (pl. kakas áldozat).

Egy másik utazó azt mesélte nekünk, hogy ő úgy tudja, gazdag amerikai és európai férfiak gyakran jönnek ide és szép fiatal lányokat vesznek maguknak San Juan Chamulában, akiket a családjuk jó pénzért elad. A helyi idegenvezetőnk erről persze nem beszélt, megkérdezni meg nem mertem.

Mindenesetre nagyon különös hely volt, rendesen féltem. Egyfajta hátborzongató érzés volt bennem végig, amíg ott voltunk. Ettől függetlenül nagyon ajánlom minden utazónak, mert kihagyhatatlan élmény, ha a környéken jársz!