Chiapas Mexikó legdélibb állama, és egyben az egyik legszegényebb is. Határos Guatemalával, nagy részét esőerdő fedi, sok a bennszülött csoport, akik még mindig a saját nyelvüket beszélik, és persze maja romokból sincs hiány. Szóval érdekes kirándulásnak ígérkezett, mellesleg az út sem mondható éppen rövidnek. Mexikóvárosból Chilpancingóba 4 óra busszal, majd innen a párom családjával mentünk tovább a kilencszemélyes furgonjukkal a Csendes-óceán felé, ahol a parton átmentünk Guerrero, majd Oaxaca államokon, míg végül elértük Chiapast.

Az út felénél megálltunk egy kis családlátogatásra egy Pinotepa nevű városkában, és mivel szuper volt az idő, elvittük a gyerekeket strandolni. Igazán életrevaló kis mokány srácok voltak, olyannyira, hogy már simán kiállnak a kocsival a garázsból, pedig még csak 10 és 12 évese!. Az éjszakát is náluk töltöttük, egy kisebb kastélyban laknak, több terepjáróval, Xbox-szal, bejárónővel, szóval el tudjátok képzelni. Viszont a városon kívül laknak, ezért nem nagyon járnak el otthonról, hiszen a szüleik egész nap dolgoznak, így nagyon örültek, hogy velünk kicsit kimozdulhattak.

Innen másnap hajnalban indultunk tovább, és egész nap utaztunk. Már maga az utazás, és a kocsiból bámészkodás is élmény volt, hiszen jobb oldalon az óceánt, sófarmokat, bal oldalon pedig hatalmas, több ezer méter magas hegyeket láttunk.

Aztán elhaladtunk egy hatalmas szélerőmű mező mellett is, amely az egyik legnagyobb szélfarm Latin-Amerikában. 167 turbina fél millió ember energiafogyasztását képes ellátni, és évente kb. 600 ezer tonnával kevesebb szén-dioxid kibocsátást jelent. Itt igen erősen kellett ám fogni a kormányt, mert tényleg akkora szél volt, hogy majd elsöpörte a furgont is. Az arcunkon a bőrt is hátrataszította, mint a rajzfilmekben, hihetetlen volt. Ez ott található, ahol a legkeskenyebb a szárazföld a Csendes- és az Atlanti-óceán között, és pont van egy hegymentes földsáv is, ahol a szél gyorsabban és könnyebben át tud vonulni. Nem véletlenül telepítették ide a szélfarmot.

Késő este értünk Chiapas állam fővárosába, Tuxtla Gutierrezbe, ami kellemes csalódást jelentett, mert fejlett, rendezett, akadálymentesített, tiszta várost találtunk. Azzal a tudattal, hogy Mexikó egyik legszegényebb részén járunk, nem éppen erre számítottam.

Másnap meglátogattuk a kb. fél órányira található Sumidero kanyont, ahol csónakba szállva utaztunk át a kanyonon. A mentőmellény persze kötelező volt, és az idegenvezető arra is figyelmeztetett bennünket, hogy a kezünket ne tegyük bele a vízbe a krokodilok miatt. A legmélyebb pontján a víz a 100 métert is elérte.

Ez a kis motorcsónakos utazás eszméletlenül gyönyörű volt, maga a kanyon is, a sziklák formái, a természet, mind lélegzetelállító volt. Több helyen megálltunk, ahol majmokat, iguánát, dögevő madarakat láthattunk. Az egyik ilyen alkalommal mindenki a fákon ugráló majmokat figyelte a jobb oldalon, amikor valaki felkiáltott, mivel bal oldalon, egy apró szigeten ott lapult egy krokodil, tőlünk kb. 2-3 méterre. Én pont azon az oldalon ültem, kicsit felszaladt a pulzusom, mert igen közel volt, és ha akart volna, simán átugrik. Szerencsére nem volt éhes, vagy úgy döntött, hogy túl sokan vagyunk neki, mindenesetre már értettem, hogy miért figyelmeztetett az idegenvezető (én azt hittem viccelt).

A kikötőben persze megrohamoztak bennünket a bennszülött gyerekek, fiatal lányok, akik kézzel készített portékáikat árulták. Táskákat, pénztárcákat, karkötőket, sálakat lehetett venni tőlük mindenféle színben és verzióban. Persze ilyenkor érdemes alkudni, főleg a fehér turistáknak. A lányok mind népi viseletben voltak, és a spanyol se az anyanyelvük volt.

Innen továbbálltunk San Cristobal de las Casas városába, ami úgy egy-másfél órányira van Tuxtlától fenn a hegyekben. A következő bejegyzésben erről a varázslatos helyről írok majd.