Nemrégiben elmentem vért adni Mexikóvárosban, mert egy ismerősünk ismerősének vérplazmára volt szüksége. Magyarországon is rendszeres véradó voltam, ezért nem volt már újdonság a dolog. Vagyis egy kicsit mégis, mert ez volt az egyik első alkalom, hogy egyedül mentem valahova.

A párom, ha teheti, mindenhova elkísér, egyrészt, mert nem ismerem ezt a hatalmas várost, másrészt a spanyolom se az igazi még, harmadrészt pedig azért, mert félt. Viszont ekkor pont nem ért rá, így végre lett egy igazi saját kalandom.

Már az adatfelvétel is érdekes volt, kezdve a nevem betűzésével, de azon mindig mindenhol meglepődnek, hogy összesen 1 keresztnevem és 1 vezetéknevem van. Tudniillik, itt mindenkinek 2 vezetékneve van, az első az apa (első) vezetékneve, a második pedig az anyáé (neki is az első, tehát apai). Ráadásul 2-3 keresztnevet is adnak a gyerekeknek, így igazán hosszú neve van mindenkinek.

Persze egyértelmű, hogy külföldi vagyok, már ránézésre is, meg a kiejtésem alapján, ezért mindig akad, aki elkezd kérdezgetni, hogy honnan jöttem és mit csinálok itt. Először mindig azt gondolják, hogy amerikai vagyok, aztán magyarázhatom, hogy hol van Magyarország. Sőt, volt már olyan, hogy megkérdezték tudok-e tenyérből jósolni. Állítólag a 60-as évek körül volt egy bevándorlási hullám, amikor több magyarnak, spanyolul hungarónak nevezett csoport is megjelent Mexikóban. Általában úgy jellemzik őket, mint hippiket, akik vándorszínészettel, tenyérjóslással foglalkoztak, színes ruhákat hordtak. Úgy látszik a köztudatban még mindig ez a kép él az hungaro név hallatán. Hogy ne legyek semmi jónak elrontója, általában elfogadom a felkérést a rokonoktól és kiolvasok valamit a tenyerükből. A párom egész családjának megjósoltam már a jövőjét mindenféle váratlan fordulatokkal. Ők is jót derülnek rajta. Persze valójában fogalmam sincs a tenyérjóslásról, csak kitalálom az egészet. Szerintem ezt ők is tudják, de így legalább mindenki jól szórakozik.

Visszatérve a véradáshoz, már a váróban is kérdezgetett egy nő, aki előttem volt. Majd mikor rám került a sor, az orvos is érdeklődőnek bizonyult. Kb. úgy ment a dolog, hogy egy kérdést feltett az egészségügyi állapotomról, majd egy másikat Magyarországról. Milyen ott az idő? Súlya? Hideg van télen? Persze mindezt spanyolul, én pedig minden spanyol tudásomat bevetve próbáltam mindent megérteni és megválaszolni. Majd feltett egy kérdést, amelyet én úgy értelmeztem, hogy mikor jön a Mikulás nálunk. Mondtam, hogy december 6, erre ő leírta az orvosi papíromra. Hoppá, gondoltam, akkor ez mégsem azt fogja jelenteni. Visszakérdeztem, és kiderült, hogy az éves nőgyógyászati citológiavizsgálatra gondolt, amit itt Papanicolaounak hívnak, én pedig Papa Nicolast, Miklós püspököt, azaz Télapót értettem ezalatt. A vizsgálat arról a görög orvosról lett elnevezve, aki kitalálta ezt a módszert. Mindig tanul az ember! Mindenesetre vicces volt.

Érdekesség, hogy a leggyakoribb vércsoport Mexikóban a 0-ás (a lakosság 58%-a). Míg világviszonylatban és Magyarországon is az A vércsoport fordul elő a legtöbbször (40, 44%-ban).

A véradás maga problémamentesen lezajlott, de hazafelé a metrón sokan voltak, meleg volt és álltam, így elkezdtem rosszul érezni magam. Elkértem egy lánytól az ülőhelyét, és próbáltam összeszedni magam. A mellettem ülő teljesen ismeretlen lány nagyon kedves volt, oda akart adni 50 pesót (kb. 900 Ft), hogy menjek haza taxival, mert nem volt nálam elég pénz. Nem fogadtam el, mert az átszállás után már csak 3 megállóra laktunk, és a metrótól tényleg pár méterre. Gondoltam, majd hazavergődöm valahogy.

Viszont az átszállásnál, amikor fel kellett állnom, tényleg az ájulás szélén álltam már. Szerencsére egy másik ismeretlen hölgy belém karolt, és segített leülni a lépcsőre. Hívtak egy rendőrt, vele felsegítettek a lépcsőn (a közlekedésről szóló bejegyzésben már említettem, hogy se lift, se mozgólépcső nem jellemző a metróban), és leültettek a rendőr fülkéjében (minden metróállomáson van egy). Vicces volt a rendőr, megkérdezte, hogy amúgy is fehér vagyok-e vagy csak most, mert igen fehérnek talál. Fél órát pihentem, befaltam mindent, amit a véradáson adtak, és hazamentem.

A páromnak végül nem mondtam el a rosszullétet, egyrészt, mert aznap fontos dolog miatt nem tudott velem jönni, és nem akartam megzavarni ezzel. Biztos, hogy nem tudott volna tovább koncentrálni a saját dolgára. Ráadásul a metróban nincs térerő, ezért sem tőle kértem segítséget. Másrészt, legközelebb valószínűleg nem engedne el, pedig még sosem lettem rosszul véradás után.
Ezért ez maradjon a mi titkunk, rendben?