Tudom, egy ekkora ország esetében nem lehet sztereotipizálni, hiszen majd akkora távolságok vannak, mint egész Európában. Természetesen, amit leírok nem lehet igaz minden mexikóira, nem is állítom, hogy az, de vannak bizonyos dolgok, amik megfigyeléseim alapján sokakra (a többségre) igazak.

Kezdjünk egy kis történelemmel: Történészek szerint az amerikai kontinensre kb. 35 ezer évvel ezelőtt tévedtek át ázsiai törzsek. Az ő történelmükről keveset tudni, akikről azonban már többet tudunk, azok az Amerika felfedezése előtt Mexikó területén élő bennszülött törzsek: olmékok, maják, zapotékok, toltékok, aztékok, stb.

A Mexikó rövid története című könyvben a következő leírást találtam az olmékokról: “Zömök, alacsony, hízásra hajlamos, kerek fejű, pufók arcú emberekről van szó, a ferde metszésű, dülledt szem pedig tisztán mongol származásra utal. Az orr tömpe és széles, az ajak vastag, a száj lefelé görbül, az állkapocs erős. A szobrokon teljesen hiányzik vagy nagyon rövid a nyak.”

Tapasztalataim szerint ez a leírás sok mexikóira igaz a mai nap is. Én még kiegészíteném az általánosnak mondható barna bőrszínnel, sötétbarna szemmel és sötétbarna vagy fekete hajjal.

Amerika felfedezése óta azonban sokat keveredtek az európaiakkal, az ő leszármazottaikat hívják meszticeknek. Nekik már halványabb a bőrük, világosabb a hajuk és kék és zöld szeműek is előfordulnak közöttük. A déli óceáni partvidékeken a gyarmati korszakban Afrikából hozott rabszolgákat is foglalkoztattak, ezért természetes, hogy később velük is történt keveredés. Az ő leszármazottaik egyértelműen sötétebb bőrűek, magasabbak, hajuk göndör.

Vagyis a mexikóiak egy kicsit ázsiaiak, egy kicsit európaiak és egy kicsit afrikaiak is. A déli területeken erősebbek a bennszülött mexikói vonások, míg északon inkább az európai tulajdonságok dominálnak. Ettől függetlenül, engem még mindig nagyon megnéznek az utcán, mint fehérbőrű, szőke nőt. Sőt, mindenki úgy hív, hogy “güera” (ejtsd: vera), ami szőkét jelent. A gyümölcsléárus, a tacoárus, a rendőr, a házmester, a gyógyszerész, a saját apósom, mind hozzáteszik a hozzám intézett mondandójukhoz, hogy güera vagy güerita (szőkécske). Engem ez eleinte roppantul bosszantott, szinte rasszista kifejezésnek vettem, aztán megnyugtattak, hogy bárkit, aki kicsit is világosabb árnyalatú, így hívnak és ez csupán kedvesség. Mostanra egészen megszoktam, hallgatok is rá, és mindig megmosolyogtat.

De térjünk vissza a mexikóiakra. Sajnos étkezési szokásaiknak és, valószínűleg, a már említett hízásra hajlamos genetikának köszönhetően ők vezetik a világ túlsúlyos nemzeteinek listáját. Igen, 2013-ban átvették a vezetést az amerikaiaktól! Ételeik zsírosak, nehezek és rengeteg édességet esznek, sokan a frissen facsart narancslét is cukrozzák, és szinte minden nap Coca-Colát isznak. Ráadásul, itt a vacsora este 10-11-kor van, amikor (ismét) nehéz, főtt ételt esznek. A sport pedig valahogy nem része a kultúrájuknak. Ezt mutatja az is, hogy az ország méretéhez képest nem sok olimpiai érmet tudhatnak magáénak. (A Wikipédia szerint összesen 62 nyári olimpiai érmet nyert Mexikó, télit egyet sem. Összehasonlításként, Magyarország nyári és téli olimpiákon összesen 485 érmet hozott el idáig.)

Szóval a külsőségeket nagyjából leírtam, nézzük meg milyenek belülről! Alapjában véve hihetetlenül kedves, segítőkész és vendégszerető emberek. A vendégszerető olyannyira igaz, hogy minden vendéget megkínálnak étellel, itallal, és addig el sem engedik, amíg nem evett, ivott belőle. A mexikói vendégek jellemzően hosszas szabadkozás után végül elfogadják a meghívást, de ha valamiért mégse esznek, elcsomagolják nekik a kaját!

Egy Európában élő mexikóit hallottam az ő európai élményeiről mesélni, miszerint jó mexikói szokás szerint szabadkozott, amikor megkínálták kávéval, és utána szomjas maradt, mert még egyszer már nem kínálták meg, ő pedig nem akart illetlen lenni, és kérni. Így járt, de megtanulta, hogy ha éhes/szomjas, jobb ha elsőre közli, és kerüli a köntörfalazást. Ezzel szemben Mexikóban addig tukmálják a kaját, amíg akkor is eszel, ha nem vagy éhes.

Mexikóban a család mindenki számára rendkívül fontos, igen családcentrikusak. Az apósomék generációja még 8-10 gyerekes család volt, a mai családokban 1-3 gyerek a jellemző, de így is hatalmas a család. A testvérek, unokatestvérek, keresztszülők, nagynénik, nagybácsik, nagyszülők mind rendszeresen összejárnak, látogatják egymást a családjukkal együtt.

A családcentrikussághoz hozzátartozik az is, hogy a mexikóiak nagyon vallásosak. Többnyire katolikus keresztények, rendszeresen járnak templomba, imádkoznak, a házuk tele van szentképekkel, és emiatt a válás sem igazán elfogadott. Anyósom is többször megkérdezte tőlünk az esküvőnk előtt, hogy biztosak vagyunk-e benne, hogy együtt akarjuk leélni az életünket, mert nincs visszaút.

Az is gyakori, hogy 3 generáció is együtt él. Ez többek között abból is adódik, hogy Mexikóban sokan nem bejelentett munkát végeznek, és így idős korukra nincs nyugdíjuk, hanem gyerekeik, unokáik támogatására szorulnak. Gyakran a legegyszerűbb megoldás, ha együtt élnek az idős szülőkkel. Nekünk is van olyan ismerősünk, aki (testvéreivel együtt) havi rendszerességgel küld pénzt a szüleinek a megélhetésre, habár ők nem élnek együtt velük.

Egy másik ok a generációk együttélésére, hogy sajnos még mindig gyakori, hogy a lányok nagyon fiatalon (16-20 évesen) teherbe esnek. Több ismerősünk, sőt rokon is van, akivel ez megtörtént, és mivel a fiatal pár még sokszor be sem fejezte az iskolát, nem tehetik meg, hogy külön költöznek, ezért a szülőkkel élnek együtt. Később építenek egy extra emeletet a házra, és annyira megszokottá válik az együttélés, hogy sokszor később sem költöznek el.

Amit még fontosnak tartok megjegyezni, hogy nagyon dolgos emberekről van szó. Bennem is élt a kaktusz lábánál a sombrerót a fejébe húzva alvó alak képe, de nekem úgy tűnik, hogy ez nem igaz. A legtöbben rendszeresen túlóráznak, hétvégén is dolgoznak, és sokan másodállást is vállalnak, hogy eltartsák a családjukat. Ráadásul, Mexikóban egy évben összesen csupán 13 szabadnap jár a munkavállalóknak, míg Magyarországon 20 naptól indul, és a korral emelkedik. Az USA-ba vándorló mexikóiak is rengeteget dolgoznak, hiszen azért mennek oda, hogy a családjuknak pénzt küldhessenek haza.

Végül, de nem utolsó sorban megemlíteném azt is, hogy mi magyarok sokat tanulhatnánk a mexikóiaktól, akik jó kedéllyel élik sokszor nem könnyű életüket. Rengeteget nevetnek, ugratják egymást, viccelődnek. Nem terveznek előre, nem sietnek túlságosan, így nem is stresszelnek annyira. Egyszer például meghívást kaptunk egy mexikói barátunk születésnapjára délután 6 órára. Én már 6-ra oda akartam menni, de a párom nem készült el időben, és nem is idegeskedett emiatt. 7-re értünk oda, én végig görcsöltem azt az utat, hogy a lényegről lemaradunk, jaj, mi lesz. Erre még senki nem volt ott, 7.30-ra ért oda maga az ünnepelt is… A végeredmény: én feleslegesen stresszeltem magam, sőt, ha belegondolok, még ha el is késtünk volna, az sem lett volna tragédia. 7 év után (ennyi ideje vagyunk együtt a párommal) azért sikerült egy kicsit átszellemülnöm már, és lazábban venni a dolgokat, de még mindig van hova fejlődni.

Persze, még lehetne miről írni, de azt hiszem, egyszerre ennyi elég is. A történeteimben úgyis eleget fognak még szerepelni a mexikóiak.